University of Point Loma, San Diego - vendégelőadásom háttere
Tom, a csoporttársainál idősebbnek kinéző, kopasz, küzdősportos fizimiskájú pacák szúrós szemekkel nézett rám a tegnapi vendég előadásom alatt. „Professor, how do you mean that...” kérdezett közbe többször, majd a válaszomat nyugtázva visszahajolt a számítógépe mögé, valamit bepötyögött, továbbra is mosolytalanul. A többiek azonban csüggtek a szavaimon, kiült az érzelmi életük az ábrázatukra. Tom lárvaarccal figyelt. Végzős sportmenedzserek mind, itt San Diego-ban, a világ egyik, vagy talán a legszebb campusával rendelkező Point Loma Nazarene Egyetemen. Hamarosan diplomáznak, válaszút előtt állnak, kétségek, remények között. Úgy mint én is, Ti is anno, és még oly sokan, szerte a világban. Ebben az érzésben nincs különbség.
Dr. Ted Vicky a képzési programvezető, korábban a Washington D.C.-i White House konditermének a főnöke, vagyis Bushék, Clintonék fittségének őre volt. Arra kért fel, hogy hasonlítsam össze az európai és az USA fitnesz ipart, annak népegészségügyi, szocio-ökonómiai aspektusaival színesítve. Na és azt is hozzátette, hogy feltétlen meséljek nekik a karrierem részleteiről is!
Mint mondjak voltam már ilyen helyzetben, a Real Madrid Egyetemen is hasonló a témám, ott is angolul kell előadni, ott is vannak anyanyelvűek, mégis ezt a felkérést különös megilletődöttséggel kezeltem. Az egész 3 hónapos ittlétemre jellemző ez a „kegyelmi” állapot (jelentsen is bármit), vagyis, hogy folyamatosan csipkedem magam, ébren vagyok –e? Velem történik ez, álmodom? Megérdemlem ezt a sok inspirációt, megerősítést, elismerést, újbóli lehetőséget? Tompán szűrődött csak át, ahogy Ted sorolja a pozícióimat, végzettségeimet, s amikor átvettem a szót, így kezdtem: „Srácok, mindez a sok titulus azért jó, mert hitelesíti az embert bizonyos területeken. Új ajtókat nyit ki. De életem során ezek nem célok voltak, csak melléktermékek. A szenvedélyes hivatásszeretet indirekt hozadékai.”
Azzal indítottam, hogy 18 éve, 30 évesen szintén itt voltam Kaliforniában. De milyen más helyzetben! Pénztelenül, kétségek között, hónapokig. Egy bérelt kis Honda CRX-ben aludtam, szállásra nem volt pénzem. Végigjártam az itteni edzőket, hospitáltam, anyagot gyűjtöttem, éjjel nappal fordítottam, edzettem magam, tanultam, hogy hiteles maradjak. Így, abból az anyagból (na meg a ciprusi edzői tapasztalatomból) indult az első magyarországi személyi edző tanfolyam, s ebből a hittel, de tépelődéssel teli időszakból gyökerezett az IWI.
Azzal indítottam, hogy 18 éve, 30 évesen szintén itt voltam Kaliforniában. De milyen más helyzetben! Pénztelenül, kétségek között, hónapokig. Egy bérelt kis Honda CRX-ben aludtam, szállásra nem volt pénzem. Végigjártam az itteni edzőket, hospitáltam, anyagot gyűjtöttem, éjjel nappal fordítottam, edzettem magam, tanultam, hogy hiteles maradjak. Így, abból az anyagból (na meg a ciprusi edzői tapasztalatomból) indult az első magyarországi személyi edző tanfolyam, s ebből a hittel, de tépelődéssel teli időszakból gyökerezett az IWI.
Matthias Hues, a Kicboxer film főszereplőjével, aki sztáredző is volt West Los Angelesben. Melletünk a tulaj, Elios. Nem voltam szívbajos, ha a kulisszatitkokról volt szó...
Tom Platz szemináriumán - Ő egy legenda, Mr. Leg, Golden Eagle, vagy Quadfather! Aki nem ismeri, nem is igazi testépítő...
Sztáredző LA-ben, spec populációval, 1999!
(A fenti képeket most képernyőfotóztam archív videóimból)
Elmondtam nekik, hogy a nagy mennyiségű munka és a lelki állóképesség fejlesztése, gyakorlása volt az, ami sikeressé tett. Ez a GRIT, a hosszútávú célokhoz való kitartó, szenvedélyes ragaszkodás! Nem vagyok szuperokos, sokkal tehetségesebbek, jobb edzők is léteznek, én azonban a kimondott szavakat, gondolatokat a gyakorlatba tudtam átültetni. Célom, hitem volt, és ez tett erőssé.
Felhívtam a figyelmüket arra, hogy nem mindig a logikus (racionális döntések) a jók. Esetemben például semmi nem indokolta a testnevelő pályát, hiszen rádió TV műszerésznek tanultam, és a családban szinte mindenki hivatásos katona volt. Mégis a szívemre hallgatva mertem és tudtam váltani.
Az meg, hogy mindezt a korábbi posztban leírt babysitterségel alapoztam meg teljesen kiverte a biztosítékot, sírtak-nevettek a sztorin egyszerre....
Döbbenten hallgatták, hogy annak a feltétele, hogy egyáltalán csövezhessek itt hontalanul és fitnesz anyagot gyűjthessek 18 éve az volt, hogy előtte Cipruson két évet már edzősködtem, igaz 3 hónapig ott is búvárasszisztensi, és kőrakodó-kertrendező munkákból éltem...
Felhívtam a figyelmüket arra, hogy nem mindig a logikus (racionális döntések) a jók. Esetemben például semmi nem indokolta a testnevelő pályát, hiszen rádió TV műszerésznek tanultam, és a családban szinte mindenki hivatásos katona volt. Mégis a szívemre hallgatva mertem és tudtam váltani.
Az meg, hogy mindezt a korábbi posztban leírt babysitterségel alapoztam meg teljesen kiverte a biztosítékot, sírtak-nevettek a sztorin egyszerre....
Döbbenten hallgatták, hogy annak a feltétele, hogy egyáltalán csövezhessek itt hontalanul és fitnesz anyagot gyűjthessek 18 éve az volt, hogy előtte Cipruson két évet már edzősködtem, igaz 3 hónapig ott is búvárasszisztensi, és kőrakodó-kertrendező munkákból éltem...
Voltam én már minden! :)
Vargabetűkkel teli? Igen. Nem egyenes út vezet a csillagokhoz, voltam én borügynök, rakodómunkás is, kerestem az utam...
Folyamatosan önmagammal kellett megküzdenem. Átlendülnöm a kishitűségemen, a konkurencia ármánykodásait kezelnem kellett, fel kellett állni a kirabolt IWI iroda utáni állapotból, vagy amikor éppen „kedves” üzlettársak nulláztak le... De sok idő telt el, mire megértettem, hogy nem az élet igazságtalan, nem a politikára, a versenytársakra kell haragudni, nem az engem ért tragédiákba kell belefulladni, hanem szembenézni a ténnyel: vajon elég jól csinálom? Mit hibáztam, miben javulhatok? Ezek megválaszolásához kellettek a jó mentorok, az idősebb, bölcsebb emberek, akinek a szavait meghallgattam, persze nem mindig fogadtam meg.
Lehetett volna ezt enerváltan, lagymatagon? Persze hogy nem! És Te gondoskodsz arról, hogy inspirációt meríts valahonnan? Ma mit tettél azért, hogy előbbre juss? Edzettél, figyeltél a kajádra, dicsértél valakit, önzetlenül adtál valamit? Meghallgattál egy podcastot, vagy webinárt, hogy fejleszd az angolod, vagy a hiányos területeidet, például az énmárka építésedet? Van relaxációs módszered, vagy síkideg vagy mindig? Vagy csak nyavajogsz, hogy persze könnyű az XY-nak, mert annak nagy az arca és tudja nyomni magát, bezzeg én a szegény, ámbátor szakmailag fantasztikus gyöngyszem itt sikkadok felfedezetlenül!!! Mit teszel ma azért, hogy mindezeken változtass???
De micsoda öröm volt a tanítás!!! Kapni a visszajelzéseket, ez a fitnesz szakmai titka, adsz és kapsz is! Látni, hogy épül a cégem, érezni, hogy csapatot építek, hogy valamit alkothatok! Egyedit, különlegeset! Ez volt az én hajtóerőm.
Tehát a sikeres karrierépítés folyamatos önreflexió, önfejlesztés. Persze aki a saját teste bűvöletében él, izmai feszessége és az arra adott lájkok részegítik meg csupán, ne várjon csodát. De az sem aki figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy platymatag testtel nem lehet a mentális erőt táplálni, alátámasztani!! Szóval egy folyamatos önáltatásban élünk és nehezen mászunk ki a „boxunk”-ból. Hol van a középút? Ez mindig nagy kérdés marad...
Na persze beszéltem a fitnesz iparról is, de most itt az nem fontos. Tomhoz hasonlóan a többiek is csesztették a laptopjukat, de csak egy darabig zavart, mert rájöttem, hogy jegyzetelnek, de hogy miként, ekkor még nem sejtettem...
Záró gondolatként nem „Tonny Robbins-os” sikerzálog utánzatot adtam nekik útravalóul, hanem saját élmény-esszenciát:
Folyamatosan önmagammal kellett megküzdenem. Átlendülnöm a kishitűségemen, a konkurencia ármánykodásait kezelnem kellett, fel kellett állni a kirabolt IWI iroda utáni állapotból, vagy amikor éppen „kedves” üzlettársak nulláztak le... De sok idő telt el, mire megértettem, hogy nem az élet igazságtalan, nem a politikára, a versenytársakra kell haragudni, nem az engem ért tragédiákba kell belefulladni, hanem szembenézni a ténnyel: vajon elég jól csinálom? Mit hibáztam, miben javulhatok? Ezek megválaszolásához kellettek a jó mentorok, az idősebb, bölcsebb emberek, akinek a szavait meghallgattam, persze nem mindig fogadtam meg.
Lehetett volna ezt enerváltan, lagymatagon? Persze hogy nem! És Te gondoskodsz arról, hogy inspirációt meríts valahonnan? Ma mit tettél azért, hogy előbbre juss? Edzettél, figyeltél a kajádra, dicsértél valakit, önzetlenül adtál valamit? Meghallgattál egy podcastot, vagy webinárt, hogy fejleszd az angolod, vagy a hiányos területeidet, például az énmárka építésedet? Van relaxációs módszered, vagy síkideg vagy mindig? Vagy csak nyavajogsz, hogy persze könnyű az XY-nak, mert annak nagy az arca és tudja nyomni magát, bezzeg én a szegény, ámbátor szakmailag fantasztikus gyöngyszem itt sikkadok felfedezetlenül!!! Mit teszel ma azért, hogy mindezeken változtass???
De micsoda öröm volt a tanítás!!! Kapni a visszajelzéseket, ez a fitnesz szakmai titka, adsz és kapsz is! Látni, hogy épül a cégem, érezni, hogy csapatot építek, hogy valamit alkothatok! Egyedit, különlegeset! Ez volt az én hajtóerőm.
Tehát a sikeres karrierépítés folyamatos önreflexió, önfejlesztés. Persze aki a saját teste bűvöletében él, izmai feszessége és az arra adott lájkok részegítik meg csupán, ne várjon csodát. De az sem aki figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy platymatag testtel nem lehet a mentális erőt táplálni, alátámasztani!! Szóval egy folyamatos önáltatásban élünk és nehezen mászunk ki a „boxunk”-ból. Hol van a középút? Ez mindig nagy kérdés marad...
Na persze beszéltem a fitnesz iparról is, de most itt az nem fontos. Tomhoz hasonlóan a többiek is csesztették a laptopjukat, de csak egy darabig zavart, mert rájöttem, hogy jegyzetelnek, de hogy miként, ekkor még nem sejtettem...
Záró gondolatként nem „Tonny Robbins-os” sikerzálog utánzatot adtam nekik útravalóul, hanem saját élmény-esszenciát:
- It’s you vs. You. (Te vagy önmagad legnagyobb ellenfele, nem más. Ha ma nem fejleszted magad, akkor holnap már rosszabb vagy, mint ma voltál és lemaradsz. Ez a keserű igazság.)
- Add a legjobb öt perced. (Nem teheted meg, hogy enerváltan adod elő magad, mert arra senki nem kíváncsi)
- Türelem. Meglesz az. (Ha a korábbi zopcsáklacinak írhatnék egy levelet, ez az egy mondat lenne benne: „Nyugi, megcsinálod...”)
- Mutasd magad! (szobácskádban üldögélve senki nem fog felfedezni, rádnyitni. Gyere elő, aktivizáld magad!!!)
- Sohasem tudhatod... (hogy ki figyel. Ha 2012-ben Barcelonában nem vállalok el egy húzós előadást a nemzetközi konferencián, és ott nem adom a legjobb öt percem, valamint, ha nincsenek mögöttem a végzettségek és a szakmai rutin, akkor a közönségben ismeretlenül figyelő ACE igazgató évekkel később nem kért volna fel a tanácsadó testületükbe és most nem lennék itt....szóval minden összefügg mindennel..)
Előtérben Ted Vickey, a programvezető
Az előadás akkor jó, ha kérdeznek a végén, ha ottmaradnak, ha nem akarnak elmenni. Most ez történt. A végére maradt Tom. Lassan közeledett, na mondom, most jön a kritika. Óriási meglepetésemre így kezdte: „Köszönöm az inspirációt, most értettem meg, hogy van keresnivalóm ebben a szakmában, jó volt hallani mindezt, megerősítést nyertem, nagyon köszönöm!”
„Dehát azt hittem nem tetszett, olyan szigorúan néztél végig!”- mondtam. „Hát igen, ezt mások is megjegyezték már, de most szereltem le a NAVY-től (amerikai haditengerészet), 300 embernek parancsoltam egy hadihajón, nem tudom megtagadni magam... Ott voltam mindkét öbölháborúban, a Japán cunaminál a mentésben is résztvettem. Végig figyeltem a fittségemre a szolgálat során, és most ezt a gyakorlati tudást akarom átadni azoknak a katonáknak, akiknek megromlott az egészsége. Megerősítést kaptam most, hogy van helyem a fitneszben...”
Hazafelé vezetés közben végig mosolyogtam, talán Tom helyett is, máshogy villództak a Mission Bay fényei... Otthon aztán ránéztem a telefonomra és döbbenten észleltem, hogy gyakorlatilag „felrobbant” a Twitter fiókom. A hallgatók azért babrálták a laptopokat, mert folyamatosan posztoltak az előadásom közben, kiszedve a számukra érdekes részeket, kommentálva, megerősítve, lelkesedve, feldobódva.
„Dehát azt hittem nem tetszett, olyan szigorúan néztél végig!”- mondtam. „Hát igen, ezt mások is megjegyezték már, de most szereltem le a NAVY-től (amerikai haditengerészet), 300 embernek parancsoltam egy hadihajón, nem tudom megtagadni magam... Ott voltam mindkét öbölháborúban, a Japán cunaminál a mentésben is résztvettem. Végig figyeltem a fittségemre a szolgálat során, és most ezt a gyakorlati tudást akarom átadni azoknak a katonáknak, akiknek megromlott az egészsége. Megerősítést kaptam most, hogy van helyem a fitneszben...”
Hazafelé vezetés közben végig mosolyogtam, talán Tom helyett is, máshogy villództak a Mission Bay fényei... Otthon aztán ránéztem a telefonomra és döbbenten észleltem, hogy gyakorlatilag „felrobbant” a Twitter fiókom. A hallgatók azért babrálták a laptopokat, mert folyamatosan posztoltak az előadásom közben, kiszedve a számukra érdekes részeket, kommentálva, megerősítve, lelkesedve, feldobódva.
Thomas Shaw és csoporttársai szorgalmassan Twitteltek
Megéri a sok-sok munka, küzdelem, a hit táplálása, újból és újból romokból való felállás, önlelkesítés? A válasz helyét rátok bízom, és kipontozva hagyom..................................
Borítókép forrása
Borítókép forrása