Hatalmas élmény volt a salzkammerguti Mountain Bike Trophy-n indulni, de legfőképp egyben célbaérni! Ilyenkor kissé megnyugszik az ember, hogy talán nem is olyan extrém ez a sport, nem egyedül vagyok "kattant", hiszen július 15-én több mint 5000-en gondolták úgy, hogy a napok óta zuhogó eső, ennélfogva a felázott erdei talaj, a reggeli hideg és persze a fittséget alaposan próbára tevő táv és szintemelkedés ellenére rajthoz állnak ezen az ausztriai kultikus jellegű versenyen. Magyarországról is több százan érkeztek, csak az én távomon közel 60-an indultak.
Ahogy én láttam a versenyt. By Garmin VIBR X kamera
Az "E" mezőny rajtja esőben, 10 C fokban.
Kívülállók, asztfalton és sík terepen szocializálódottak és/vagy channel szörfözők részéről felmerülhet a kérdés, hogy mit lehet 4 és fél órán keresztül bogarászni egy 53,6 km-es, 1610 m szintemelkedésű távon?
Azt hiszem a legnagyobb kihívást a sáros, csúszós, dagonyaszerű ösvények jelentették mindenkinek, ami engem is komoly óvatosságra késztetett a downhill szakaszokon. Sokan (nagyon helyesen) inkább leszálltak és tolták a gépet ezeken a morzsalékos kövekkel, sikamlós felületű, sárral borított gyökerekkel nehezített lejtőkön. Több helyen fekete nehézségű sípályán haladt lefelé az „E” mezőny kijelölt útvonala, melyen kb. 850-en indultunk. Elkerülendő a tumultust, én hátulra álltam, ami persze azt is eredményezte, hogy a lassabbakat, lemaradókat, műszaki hibásokat, (szakadtak a láncok, lyukadtak a gumik), kevésbé bevállalósokat folyamatosan kerülgetni kellett.
A célkitűzésem egyértelműen az épen-egészségesen-vidáman célbaérés volt, eszembe sem jutott valami helyezésért hajtani. A korábbi szintidőket tanulmányozva irreális is lett volna, hiszen itt azért a montis társadalom krémje indul, (még Új Zélandról is érkeztek fanatikusok) keveredve a hobbi sportolókkal, mint amilyen én is vagyok. A győztes 2!!! órával korábban ért célba mint én, igaz én meg kettő órával előztem meg az utolsókat. Innentől fogva nem mindegy, hogy 300-ik, 400-ik, vagy 500-ik az ember???
már-már idilli kéjutazásnak tűnik...
A legszebb, leglátványosabb szakasz!
Hogy mi ebben az egészben a jó? Sokan totálisan érthetetlennek tartják a kockázatvállalás eme formáját. Múltkori blogbejegyzésemben írtam a hiteles edzőség címszava alatt a "sportágsovinizmusról", nem akarom ismételni önmagam. Mindenki találja meg a számára motiváló mozgásformát, a többieket pedig hagyja békén, ne szólja le. Nem vagyunk egyformák, hál’isten. Ha megkérdezik milyen volt ez az élmény? Jó. Nagyon jó. Át kell élni, szavakkal nem kifejezhető. A verseny izgalma, a vadregényes táj, a folyamatos figyelem, a flow-ban levés (egyetlen más sportágnál sem tapasztaltam ezt az élményt), vissza a gyerekkorba, a szabadon száguldás, hogy összesározhatom magam, mint a rossz kisgyerek, (de már sajnos nem szól rám Anyukám.)
A táv közben igyekeztem a tájat is élvezni, de ez vakrepülés során nem annyira kivitelezhető. Ha levettem a napszemüvegem, teleszóródott a szemem sárral, ha felvettem semmit nem láttam a mocsoktól, esőtől, párától. Így sűrűn váltogatva, hol a kormány markolatához szorítva, hol felvéve értem el a második, a keményebb uphill szakaszt, ahol már kezdett kisütni a nap és az esőkabát is melegnek bizonyult. A fissítőállomások felét kihagytam, inkább az első 1,5 óra után szorgalmasan toltam a BiotechUSA energia géleket félóránként elosztva. Az ISOtonic poros vízzel töltött 2 literes camelback-ből pedig sűrűn szívogattam az üzemanyag utánpótlást. Eléhezéssel, elerőtlenedéssel nem volt gond, és a pulzusomat is kordában tudtam tartani. Gyenge láncszemnek leginkább a combhajlítók túlzott igénybevételét, ennélfogva fáradását jelöltem meg. Érdekes, hogy edzés közben rámnézett egy profi kerékpáros hátulról a minap, és megállapította, hogy nem elég mobil a bokám ezért későn kezdem meg a tolófázist, valamint láthatóan erősebbet nyomok jobb lábbal. Mindez olyan imballanszot, asszimetrikus helyzetet eredményez és technikai hátrányt okoz, melyet a jövőben ki kell küszöbölnöm, hiszen jelentősen rontja a teljesítményemet. Gondolnád, hogy ennyit jelent a körkörös erőátvitel tökéletesítése?
Elkövettem a hibát, hogy a #Garminhu szettemet nem tettem vízállóvá, így a VIBR kamera beázott, és a felvétel leállt egy idő után. Az Edge 810 kompjuter érintőképernyője sem búvárkerékpározásra lett kitalálva, s hamarosan lefagyott. A helyeztet a Fenix 3 HR navigációs órám mentette meg, ami végig rögzítette az adatokat, és fel is töltötte a Garmin Connect applikáción keresztül az internetre. Mert ami nincs a Strava-n az meg sem történt, mondják állóképességi sportoló körökben!
A pálya adatai és az én edzésparamétereim a Stravan.
Start előtt elindítottam a Live Track-et, hogy az otthoniak a Facebookon tudják követni, hogy éppen hol szenvedek felfelé - lefelé, milyen a pulzusom, sebességem, stb... Ehhez viszont kellett volna folyamatos mobilinternet, ami mint tudjuk nem mindenhol elérhető a Stájer Alpokban... A technika kezelési hiányosságom tehát megtréfált, de ebből is sokat tanultam. Szerencsére a kamerát sikerült egy frissítőállomásnál újra indítanom, így vannak képek a befutó szakaszból is.
A Garmin szett és egyéb szükséges kellékek
Az utolsó kilométeren elromlott a hátsó váltóm, minden erősebb tekerésnél „szalajtott”. Szerencsére ott már nem volt tétje, így becsorogtam a célba. Lepacsizás, gratulálás az ismerősnek tűnő sárral bekent arcoknak, akikkel egy-egy keményebb szakaszon összehozott a sors. Bicótisztítás, tésztaparti, masszázs és irány vissza a 30 km-re lévő hotelbe. Ekkor már este hét óra volt és a szembe jövő hullafáradt csupasár montisok láttán döbbenten realizáltam, hogy az extrém távosok versenye még folyik. Ők 210 km-t tettek meg, reggel ötkor indultak és 7100 m (!!!) szintkülönbséget küzdöttek le aznap. Na ez a respect!
Az extrém "A"mezőny rajtja reggel ötkor
A hotelben volt egy román srác, Daniel, ő ezen a távon indult. Másnap találkoztam vele, azt mondta fejben volt a legnehezebb, amikor még volt előtte 70 km, pedig már tekert 140-et. Hát azt nevezem holtpontnak. Az állóképességével nem volt gond, a brassói havasokban idén már összeszedett 80 000 m szintkülönbséget. A medvék riogatására sípot hord a nyakában, jó erősen rájuk fütyül, ha az ösvényen elé tévednek, így azok állítása szerint békésen odébbállnak. (???) Eszembe jutott a coloradoi montis srác esete, aki idén tavasszal nem volt ilyen szerencsés, mikor belerongyolt az ösvényen lődörgő grizzlybe.
az utolsó méterek...
Szóval milyen volt a Salzkammergut MTB Trophy? Jó! Nagyon Jó. És jövőre el tudom képzelni, hogy az IWI Bikers színeiben többen is indulunk! Akkor majd csapatban még jobb lesz!